Szvanétia

2019.04.18

Kora reggel indultunk Batumiból, ahol érkezésünk óta megállás nélkül szakadt az eső. Szvanéti vagy Szvanétia Grúzia északnyugati régiója, a Nagy-Kaukázus déli részén található. Minibuszunk Felső-Szvanétia központjának számító Mestiába indult, amely Batumitól körülbelül 270, a régió központjának számító Zugdiditől pedig körülbelül 130 kilométerre található. Még Zugdidi előtt, Khobihoz közeledve azonban hívták sofőrünket telefonon, majd egyszer csak megálltunk egy kereszteződésnél. Kiderült, hogy vele csak idáig kellett utaznunk, innen a Budget Georgia Kutaisziből érkező minibusza visz tovább, ami körülbelül háromnegyed órás késéssel meg is érkezett. Átcuccoltunk a másik minibuszba, ahol már utaztak néhányan. Április elég szeszélyes arcát mutatta – még mindig esett az eső. Az időjárás-előrejelzés sem biztatott semmi jóval.

Utunk az Enguri folyó mellett vezetett el. A folyó útját ott, ahol az elhagyná a Kaukázus-hegységet, az 1980-as évek elején egy 750 m széles, 272 m magas völgyzáró gáttal elzárták. Így jött létre az Enguri folyó duzzasztásával a hatalmas víztározó és az Enguri vízerőmű. A gigászi gát valóságos mérnöki bravúr, amelyet négymillió köbméter beton felhasználásával építettek meg. Az erőmű évente átlagosan 3.8 milliárd kWh áramot termel.

A kacskaringós úton nagyon lassan lehetett haladni, mert az úton mindenhol nagyobb kődarabokat kellett kerülgetni. Útközben megálltunk az út mellett található számos kisebb vízesés egyikénél is. Alaposan megéheztünk, de sofőrünk tudott egy jó kubdarizót. A kubdari lényegében tésztában sült húsos lepény. Állítólag csak a környéken készítik – ez az itteni hagyományos ételek egyike, ezért feltétlenül meg akartuk kóstolni.

Útközben állítólag elautóztunk az Elbrusz 5642 méteres hegycsúcsa mellett is, amely a határ orosz oldalán áll, azonban a köd miatt nem láthattuk a hegyóriást, ahová a legendák szerint Zeusz leláncolta Prométheuszt.

Megérkezve Mestiába elsőként a néprajzi múzeumot néztük meg. A múzeum lapos tetejére is fel lehet menni, ahonnan alaposan szemügyre lehet venni a falut. De még jobb látványban lehet részünk, ha felmászunk egy hagyományos kőtoronyba. A nagyrészt 9–13. századi építmények a csodával határos módon fennmaradt kultúra nagyszerű vívmányai. Alapvetően hadászati-védelmi célokat szolgáltak olyan hatásosan, hogy oda még az arab, mongol, perzsa és oszmán hódítók/fosztogatók sem merészkedtek. A szvánok piciny birodalmát csupán a 19. század derekán sikerült meghódítaniuk az oroszoknak.

A Kaukázus legmagasabban fekvő falvaiban az emberek máig ragaszkodnak hagyományaikhoz. A szván tornyok négyzet alapúak, 3-5 szintesek és tipikusan 10 – 25 méter magasak is lehetnek. Minden család rendelkezett egy-egy ilyen toronnyal, amelyek a hódító megszállók és fosztogatók ellen épültek, de ezen a területen a vérbosszú ellen is védelmet nyújtottak. A jól védhető tornyok felsőbb szintjeire csak létrán lehetett feljutni. A tornyok egy részét (vagy a tornyok mellé épült korszerű házakat) ma is lakják és az érdeklődő utazónak szívesen megmutatják. A tornyok és a sván hegyi falvak 1996 óta szerepelnek az UNESCO világörökségi listáján.

A fárasztó napot egy fenséges vacsorával zártam. Másnap reggel havasesőre ébredtem. Házinénim finom reggelit készített. Reggeli után megérkezett sofőröm, hogy Ushguliba vigyen. Mestiában egész iparág épült a terepjárós kirándulások köré. A Budget Georgiával együttműködő Dato Nakani nagyon profi terepjárós srác. A környékre szervez egyéni terepjárós túrákat is. Nagyon profin vezet – ajánlom mindenkinek.

2410 méteren a tengerszint felett fekvő Ushguli Európa legmagasabb állandó jelleggel lakott települése, ahol körülbelül 70 szván család lakik. Mestiától körülbelül 45 kilométerre levő faluba normál autóval nem, csak komoly terepjáróval lehet feljutni. Az ide vezető utat csak igazán fanatikus offroados srácoknak ajánlom. Én nagyon szeretek vezetni terepen is, de a sáros-latyakos, magasabb helyeken helyenként havas úton nem éreztem volna nagy élménynek a vezetést. Nyáron, száraz úton biztos, hogy más lett volna a helyzet, de most örvendtem, hogy nem nekem kell vezetni. Kihalt volt a környék, ilyen ronda időben rajtunk kívül nem sokan indultak el a hegyre.

Kala faluig egyébként normál aszfaltos út vezet – az ezt követő szakasz kicsit nehezebb terep. Kala falunál, az Enguri partján áll egy magányos kőtorony, a „Szerelem Tornya”, ahová egy fiatal nő száműzte magát szerelme halála után. A legenda szerint pechére egy nős férfiba szeretett bele – aki vadászat közben lezuhant egy szikláról. Ahol szerelmére rátalált – a folyó partján építtette a tornyot, hogy hátralevő életét itt tölthesse, közel szerelméhez.

A kacskaringós úton végül felértünk Ushguliba. Ushguliban három órát kaptunk arra, hogy bejárjuk a falut. A hó és a sár miatt néhány helyen elég nagy kihívás volt talpon maradni, de ez az idő elég volt arra, hogy megismerkedjünk a faluval, megcsodáljuk az itt található kőtornyokat. Érdekes volt megfigyelni, hogy az ősi kőtornyok mellett modernebb házakat is építettek, hogy a nehéz falusi életet kicsit könnyebbé varázsolják.

A csoporttal a falu közepén levő vendéglőben találkoztam újból. Átázva, átfázva beültünk a jó melegbe egy finom ebédre. A vendéglő hagyományos kőépület volt és berendezése állítólag ugyanúgy nézett ki, mint ahogy évszázadokkal korábban rendezték be az itteni házakat. Ebéd után visszamentünk Mestiába, ahol már várt a Budget Georgia minibusza, hogy visszavigyen Kutaiszibe.